A tavaszi hérics (Adonis vernalis) hazánk ismertebb vadvirágai közé tartozik. Feltűnő megjelenése, páratlan szépsége mellett ez annak is köszönhető, hogy ma még az ország számos vidékén találkozhatunk kisebb-nagyobb állományaival. Nem véletlen tehát, hogy természetvédelem, a természetszeretet reflektorfényébe az idén ez a faj került.
Hérics szavunk – még „hérits”-ként – már az 1700-as évek végén megjelent. Egyes források szerint ismeretlen, mások szerint szláv népies eredetű. E népszerű vadvirágunknak számos népi és népies elnevezése ismert, így pl. sárgahunyor, sárgaleánykökörcsin, kakukkvirág, kaporrózsa, kotlóvirág, kutyarózsa, ördögszem, paptök, petrezselyemvirág, tyúkszemvirág stb.
Tudományos fajneve (vernalis) tavaszi virágzására utal, míg a nemzetség tudományos neve a férfiszépség félistenét idézi. Ma is használatos az adoniszi szépség, adoniszi test jelző. Adonis a görög mondavilágban szereplő legendásan szép ifjú, aki mirhafa kérgéből születik. Később pásztorként él és Ares kegyeltje lesz, ám Aphrodite is beleszeret. Haragjában a féltékeny Ares – vadkan alakot öltve – súlyosan megsebesíti. Aphrodite közbenjárására Zeus megmenti az ifjút és hozzájárul, hogy az év kétharmadát kedvesével töltse.
A tavaszi hérics erőteljes gyöktörzsű évelő faj. A legmelegebb délies kitettségű lejtőkön olykor már február utolsó napjaiban megjelennek legelső nyíló virágai; és egyes években még június elején is rálelhetünk néhány megkésett virágra. Az aranysárga, nagy virágok a virágzás elején rendszerint csak néhány cm-es hajtások csúcsán magánosan fejlődnek. Később a sűrűn leveles szár megnyúlik és 30(–50) cm-es magasságot is elérhet.
Közeli rokona, a hasonló megjelenésű, fokozottan védett volgamenti hérics (Adonis volgensis) – melyet határozóinkban néhol erdélyi hérics (A. transsylvanica, A. × hybrida) néven találunk – hazánkban nagyon ritka, már csak a Tiszántúl déli felének néhány pontján él. E fajnál a levélsallangok szélesebbek (1–3 mm), terméskocsánya bókoló.
A boglárkafélék (RANUNCULACEAE) közé tartozó hérics nemzetségnek e két évelő, nagy virágú faja mellett hazánkban további kettő jóval kisebb, vörös, illetve narancsos virágszínű egyéves faja is él.
A tavaszi hérics széles elterjedésű eurázsiai-kontinentális sztyep–erdőssztyep növény. Spanyolországtól Szibériáig, Svédország déli felétől Bulgáriáig fordul elő, azonban nagyobb, összefüggőnek tekinthető elterjedést már csak hazánkban, Romániában, Ukrajnában, Bulgáriában valamint Oroszország egyes vidékein mutat. Mészkedvelő faj; szikla-, lösz- és homoki gyepekben, bokorerdőkben, száraz tölgyesekben akadhatunk rá. Árnyékosabb területeken, zártabb száraz erdőkben ritkábban virágzik, de jellegzetes levelei miatt a felismerése viszonylag könnyű.
Leggyakoribb az Északi- és Dunántúli-középhegységben, valamint a Dunántúl középső-déli részén. Jóval ritkább az Alföldön, különösen a Tiszántúl déli felében; és hiányzik a Dunántúl DNy-i részéről.
Erősen mérgező faj, hatóanyaga a gyűszűvirágéhoz hasonló. A legelő állatok kerülik. Gyöktörzsét drognak még néhány évtizede is nagy tételben gyűjtötték. A népi gyógyászat szívbántalmakra és vizelethajtóként használta. Bizonyára ezek is hozzájárultak a megritkulásához, de elsősorban – mint sajnos a legtöbb esetben – e fajnál is élőhelyeinek megsemmisülése, beszűkülése az elsődleges veszélyeztető tényező. A beerdősülés, becserjésedés visszaszorítja, ahogyan – a vele járó taposásnak, trágyaborításnak, gyomosodásnak köszönhetően – a túlzott legeltetés is. A helytelen égetés szintén jelentős károkozással járhat. Dekoratív volta miatt a kiásás, kertekbe telepítés a kisebb populációkat teljesen megszüntetheti. Csábít a csokorba szedésre is, pedig nagyon hamar elfonnyad, elhervad.
Szakemberek az európai populációkat szinte kivétel nélkül valamilyen mértékben veszélyeztetettként tartják számon. Jogszabályi oltalmat hazánkban 1982-ben kapott; természetvédelmi értéke 2000 Ft.
(Farkas Sándor)
